Szilárd Leó egyike volt a „marslakóknak”², sokak szerint mind közül a legkevésbé elismert (tán kérlelhetetlen antimilitáns volta miatt), de kétségkívül sziporkázóan zseniális tudós. Már miután Berlinből Hitler hatalomra jutását követően Londonba emigrált, szabadalmaztatta a „nagy mértékben létrehozott láncreakciót”, ami tulajdonképpen megelőlegezte az atomenergia ipari felhasználását. 

1939-ben aztán immáron az USA-ban, a szintén menekült, és szintén zseniális olasz tudóssal, Enrico Fermivel folytatta az uránhasadás elméleti lehetőségének kutatását. A tudóstársadalom nagyon megosztott volt a kérdésben, olyan neves tagjai, mint Ernest Rutherford, vagy Niels Bohr nem hittek a láncreakció lehetőségében. Döntő jelentőségűnek bizonyult azonban, hogy két német tudós, Otto Hahn és Fritz Strassman ugyanebben az évben cikket publikált, mely eredményét Lise Meitner és Otto Frisch helyesen, az első sikeres urán atomhasításként interpretáltak. A világháború küszöbén mindenkinek felderengett ebből annak a lehetősége, hogy a németek pusztító fegyverhez juthatnak, és még ha egyesek szerint ennek kicsi is az esélye, az USA nem teheti meg, hogy tétlen marad.

Szilárd volt annak a tudós szövetségnek a lelke, aki aztán még 1939-ben meggyőzte Einsteint, hogy tekintélyét felhasználva vegye rá az Egyesült Államok elnökét, Rooseveltet, hogy indítson el egy atomkutatási programot.

Ennek keretében Fermi, Szilárd Leóra támaszkodva megépítette az első atomreaktorát a Chicagói Egyetem futballstadionjának lelátója alatt. Itt jött létre 1942. december 2-án az első szabályozott láncreakció (lásd még a linken). Ezzel kapcsolatos szabadalmi bejelentését Szilárd és Fermi 1944. december 19-én nyújtotta be és 1955. május 17-én meg is kapták azt.

[1]: A gyakorlatias gondolkodású Szilárd Leó állítólag kicsit szívére is vette a dolgot és úgy reagált, hogy „vagy fizettek volna érte ahogy illik, vagy akkor ne adjanak semmit se”.

[2]: A marslakók legendája a második világháború idején Los Alamosban terjedt el. Leon Lederman könyvében (Az isteni a-tom, 116. oldal) így írt:

„– Nem, most nem egy második űrtanmese következik, a történet igazi marslakókról szól. Azokról, akik a 20. század első felében beszivárogtak a világ legjobb egyetemeire és kutatóintézeteibe; pontosabban arról az előőrsükről, amelyik bolygónkon első bázisukat létrehozta. Azon buktak le, hogy – bármilyen soká gyakorolták is egyetlen földi nyelvet sem tudtak idegen akcentus nélkül beszélni. Volt egy ügyes trükkjük erre is: magyar emigránsoknak álcázták magukat, hiszen köztudott, hogy a magyarok beszédének van ez a furcsa sajátossága. Olyan fizikusok tartoztak közéjük, mint Eugene Wigner (marsbeli nevén Jenő), Edward Teller (anyanyelvén Ede), Leo Szilárd (eredetileg Leó), vagy a modern matematika géniusza, John von Neumann (a Marson Jancsi). Talán el is hitték volna róluk, hogy igazán magyarok, csakhogy Sherlock Holmes kiderítette: mind ugyanannak a városnak (Budapest) ugyanazon részéből (Pest) rajzottak ki. Ez természetesen már több volt, mint gyanús. Dr. Watson a helyszínen nemsokára rábukkant annak a személynek a nyomára, aki a magyar oktatás legfőbb irányítójaként fedezte, sőt közvetve maga szervezte meg a marsiak „gimnáziumnak” álcázott titkos hídfőállását. Ezt a személyt úgy hívták, hogy báró Eötvös Loránd.