Nem sportos családban nőtt fel, gyerekkorában a kerékpár inkább csak eszköz volt, ha a nagyszülőkhöz vagy boltba, szőlőbe mentek. – Nagypapám viszont nagyon nagy bicajos, még kilencvenéves korában is letekert Tengelicről Zombára, ami 30 kilométer – jegyzi meg Rudolf Kornélia dokumentációkezelési munkatárs. Egy korábbi munkahelyén sok volt a stressz, annak levezetésére kezdett komolyabban biciklizni. Van, hogy Bölcske felé veszi az irányt, de ha több ideje van, akkor Tengelic-Kölesd felé teker, ahol nagyobb a szintkülönbség és jobban el lehet fáradni.

Ahogyan a kerékpárjairól és a kerekezésről beszél, érződik a felszabadultság és a szenvedély a hangjában. – Egy Csepel Schwinn Cruiser-rel indítottam a pályafutásomat, az első fizetésemből vettem, aztán lett egy jobb Koga bicajom. Amikor viszont beköltöztünk Paksra, szükség volt egy spécibb járgányra, amit fel lehet cipelni a lakásba is, ez lett egy szíjhajtásos Cube – veszi sorra a kétkerekűit, amiket nagy becsben tart. Végül legyőzte az országúti bicikliktől való félelmét, és vett egyet. – Azzal olyan a tekerés, akár az álom – mosolyodik el.

Dolgozott bébiszitterként Hollandiában, így van összehasonlítási alapja az országok közlekedési kultúrája között. – Ott mindig az autósnak kell vállalni a felelősséget, még akkor is, ha a biciklis a vétkes – hívja fel a figyelmet a különbségre. – Ha mind a két oldalról van tapasztalatod, akkor másképp közlekedsz autóval, másképp látod a kerékpárosok helyzetét – teszi hozzá.
A Generáltervezési és Műszaki Dokumentációkezelési Osztályon (GMDO) dolgozó Korinak két gyermeke van, István tizennégy, Lotti tizenkét éves. Őket nehezen tudja rávenni a kerékpározásra, viszont párját nem kell noszogatni, hiszen ő is fanatikus bringás. – Petit is ennek a sportnak köszönhetem. Egy futós-bicajos applikáció segítségével – amit mindketten használunk – azonosított be a rendszeres köreim alkalmával, majd megkérdezte, hogy csatlakozhat-e – meséli el a nem mindennapi megismerkedésüket.

Az elektromos biciklit és rollert inkább motorozáshoz sorolja, ami hamis teljesítményérzetet adhat a használójának, viszont az idősebb generációnak hasznos eszköz lehet. – Egyszer megelőzött egy néni a töltésen, ráadásul papucsban. Bántotta az önérzetemet, de láttam, hogy elektromossal hajt. Megismétlődött az eset, amikor Petivel bicajoztunk, de párom nem hagyta annyiban, felébredt benne a versenyszellem, „lekörözte” az elektromos járgányt – osztja meg a vidám esetet.

Kori nyáron biciklizik, télen inkább fut. Sőt, pár hónapja pedig görkorcsolyázni is elkezdett. Idén is sikerrel vett részt a Paks II. 5. blokk futócsapatának tagjaként az ULTRABALATON-on. És ugyan tervben van, hogy egyszer körbe is tekerje a magyar tengert, de azt is inkább több nap alatt pihenéssel, fürdéssel megszakítva tervezi, mert nem a teljesítményre törekszik, hanem az élményre.

Természetesen, sportolás közben is fő a biztonság, ezért sisakot mindig visel, kesztyűt húz és visszapillantót is használ, amiért már többször heccelték. – Egy nyaralás alkalmával rögtön az első nap úgy elestem, hogy végéig feküdnöm kellett. Sőt, utána még a Paks II-es állásinterjúra is színes foltokkal érkeztem – emlékszik vissza már mosolyogva. Azóta, amióta gyermekei vannak, még inkább biztonsági játékos.

Nagyon sokat kapott, és meggyőződése szerint még sokat is fog kapni a kerékpározástól Müller Tamás. – Nem vagyok megszállott, csak jól érzem magam a nyeregben – siet leszögezni a Generáltervezési és Műszaki Dokumentációkezelési Osztály dokumentációkezelési főszakértője. Meglepő őszinteséggel beszél arról, hogy nem volt igazán jó kapcsolata az apjával, s az egyetlen tőle származó kellemes örökség a kerékpározás iránti, életre szóló szeretet. 

 – Nagyon jó fiú voltam, megérdemeltem volna, hogy kapjak egy biciklit, de az árának felét nekem kellett összegyűjteni, nem édesanyám döntése volt, ő mindenben mellettem állt, segített. Zsebpénzem nem volt, így csoki helyett mindig pénzt kértem – meséli. Két évig kuporgatott, mire sok lemondás és sírás árán összegyűlt az összeg, és 1994. május 13-án megkapta a hőn áhított bringát, egy Herculest. Hatalmas volt, 63-as méretű, még ma is nagy lenne neki, nemhogy 12 évesen. – Meggondolatlanok voltak a felnőttek körülöttem, rám hagyták, hogy ezt válasszam – magyarázza az akkori döntést. Ez egyébként újra megtörtént, amikor a régi árából és szponzori pénzből szert tett egy újabbra 1997. március 28-án. Igen, minden fontos dátumot pontosan tud. És igen, ezúttal sem volt senki körülötte, aki megmondja neki, hogy a kiválasztott, használt, de egyébként kiváló darab kisebb a neki valónál. 

Akkoriban egyébként duatlonozott, ami igen jól ment neki –’98-ban például egyéniben országos negyedik helyen végzett, csapatban pedig ők lettek az elsők – mégis felhagyott vele, mert összecsaptak a hullámok a feje felett: szülei elváltak, barátja Budapestre költözött, az edzője országgyűlési képviselő lett. A döntéssel lemondott az értékes diákeredményekről, de a kerékpározásról nem. Az ugyanis jolly joker volt egész életében: ha rossz kedve volt, elűzte, ha jó, még jobbá tette.  Akkor is, amikor leukémiát diagnosztizáltak nála 2016-ban. – Május 21-én költöztem be a kórházba. Akkor egy biciklim volt, amit most is használok, azt az indulás előtti utolsó egy órában letakarítottam. Fényképet is készítettem róla. Van egy kedvenc fasorom egy Baranya megyei faluban, elmentem oda is, minden fától elköszöntem és megígértem, hogy amint tudok, visszatérek – mondja. Három hónappal később, kemény kemoterápiás kezelések után 56 kilósan tért vissza, de már nyeregben. Nehéz éveket hozott a betegség, az erőnléte nem volt a régi, de 2020-ra talpra állt. Olyannyira, hogy az elmúlt tíz év legjobbját, 9100 km-t tett meg egy év alatt. Újfent aláhúzza, hogy nem megszállott, mert aki az, az teljesítményorientált, edzővel és speciális étrenddel készül … Ő viszont „csak” jól érzi magát.

Szeretem, ha a technika jó alattam és én is jó állapotban vagyok. Ha a kettő együtt van és még az időjárás is ideális, az számomra jó érzés, nyugalmat ad. A kerékpár nyergében mindig magabiztos vagyok.

Ha versenyeken dokumentált eredményeknek híján is van, büszkeségre okot adó teljesítményeknek nem: 20 évesen például 311 km-t tekert le 30 km/h-s átlaggal. Tisztában van vele, hogy nagyon jó a fizikuma, kerékpárral, teljes felszereléssel 76 kg-ot nyom. Legjobban az emelkedők fekszenek neki, játszva teljesíti őket.

Tamás számára Paks a munkát jelenti, a városban még csak biciklije sincs, azt – egészen pontosan azokat – Dombóváron tartja. Szeret otthon lenni, szereti azokat a tájakat és persze kerékpárjait is. Egyik azért becses, mert olyasvalakitől kapta a vázát, villáját, akit nagyon szeret, néhány alkatrészét pedig 14 éves kora óta használja. – Méretre készült Olaszországban, saját rajzom alapján – árulja el.  A másik egy majdnem profi karbongép, amivel igazolta önmaga számára, hogy a 30-as évei második felében egy leukémia után is tud komolyat menni. A harmadik egy csúcsgép abból az időszakból, amikor diákként versenyzett. Az orosz Jevgenyij Berzin ’94-ben ilyen vázzal és villával nyerte a Giro d'Italiát. Hibátlan, a váza 94,5%-ban titán, kerekei – gazdája szerint – a világon a legszebbek, sőt még az ikonikus darab neve is fantasztikusan cseng: De Rosa Titanio. 

Nem tudatosan használja megújulásra, felfrissülésre a biciklizést Péntek Csaba, de tény, hogy egy-egy hosszú bringázás után mindig tiszta fejjel száll le a nyeregből. A Villamos Osztály villamos installáció és hálózatok főszakértője öt éve kapott rá a kerékpározásra. A bicikli persze – mint a legtöbb falusi lurkónak – gyerekkorában is része volt az életének, ám elsősorban közlekedési, nem pedig sport- vagy kikapcsolódási célokat szolgált. Csaba Szedresben nőtt fel, kisiskolásként bringával járt a boltba, focipályára, később „bandázni”. Azután jött a motorozás, amire egyre kevesebb idő jutott, miután megnősült és megszületett a ma már hétesztendős fiuk, Bence. – Valami olyasmit kerestem, amihez kevesebb idő is elég – magyarázza, hogy miért esett a választása a kerékpározásra. Az ötletet annak idején egy kollégákkal közös Balaton-körbetekerés adta. Ebbe tulajdonképpen felkészülés nélkül vágtak bele, amire ma már nem vállalkozna, hiszen jóval tudatosabban űzi ezt a sportot. 

Mint megjegyzi, mára persze rájött, hogy ez a sport is felemészt legalább annyi időt, mint a motorozás, és persze pénzt is, ha valaki komolyan űzi. A kerékpársport ugyanis bármilyen egyszerűnek is tűnik, igen összetett kezdve attól, hogy milyen ruhát visel az ember egészen odáig, hogy milyen edzéstervet hajt végre. S ha már a ruha szóba kerül, Csaba elárulja, hogy a funkcionális, professzionális – és ennek megfelelően borsos összegekért kínált – biciklis ruhákra, biztonsági felszerelésre érdemes áldozni, mert egészen más komfortot nyújtanak. Ez persze nem jelenti azt, hogy ő ne egy áruházlánc kedvező árú holmijaiban kezdte volna. A fokozatosság elve a járműre is igaz: az első bringája egy nehéz hegyikerékpár volt széles gumikkal, ezt egy alumíniumvázas országúti kerékpár követte. A vékonyabb kerék és feleakkora tömegnek köszönhetően az átlagsebessége 22 km/h-ról 26-ra ugrott. A következő – egyelőre még használtan beszerzett – karbonvázas újabb lépést jelentett, igaz nem a gyorsulás, hanem a komfort terén a váz könnyebbségének, merevségének köszönhetően.

Csaba szívesen járja a környéket, különösen mostanában, mert valójában bármerre indul, jó minőségű, felújított utakon közlekedhet. Kedveli a Duna-töltést, bár ott sok a „sétabiciklis”, akiket kerülgetni kell, illetve szívesen választja a Tengelic–Szedres útvonalat is. Utóbbi dimbes-dombos, a forgalom csekély, a kerékpárosok biztonsága érdekében táblákat is helyeztek ki. 

 

Mára teljesen rutinszerűvé vált, hogy rendszeresen nyeregbe pattan, hiszen anélkül nehéz volna teljesíteni a saját maga számára kitűzött célt, vagyis az évi ötezer kilométert. Neki ez nem áldozat, de a család részéről alkalmazkodóképességet kíván. Csaba igyekszik úgy ütemezni az edzéseket, hogy ne borítsa a családi programokat, ami azt jelenti, hogy ha kell, hajnali ötkor biciklire ül. – Rutinszerűvé vált, hogy mennem kell, mert akkor szabadul fel bennem valami. Nem gondolom át biciklizés közben az élet nagy dolgait, de kikapcsol, s a végén teljesen tiszta fejjel tudok egyéb dolgokra koncentrálni – foglalja össze elismerve, hogy a sport hasonlóképpen addiktív is lehet, mint az alkohol vagy a drog. 

Habár nem elsősorban a versenyzés a cél, hanem a teljesítmény, Csaba két éve rajthoz állt a Tour de Zalakaroson. Azt a nyarat az erre való felkészülésre szánta, és edzővel, edzésterv alapján készült. A 132 km-es távot 4,5 óra alatt sikerült teljesítenie. Egészségügyi okok miatt tavaly hosszabb időt kihagyott, de idén szeretne visszatérni Zalakarosra, mert véleménye szerint ez a legjobban szervezett, biztosított verseny (országúti maraton) ebben a kategóriában idehaza.