Budapesten, a versenyszférában töltött évek után itthon, Tolnában találtál új kihívást a Paks II. projektben. Mi hozott haza?

A pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskolán szereztem a mérnök-informatikus, majd a mérnök-tanár diplomámat. Azt már az utolsóelőtti évben tudtam, hogy alkalmazásfejlesztő szeretnék lenni, mert elsősorban az érdekelt, hogyan tudok olyan szoftvereket alkotni, amelyek megkönnyítik a különböző tevékenységeket. Egy szombati napon kézbe vettem a diplomámat, a következő hétfőn már Budapesten dolgoztam egy, a SOA (szolgáltatás orientált architektúra) irányzatban akkor piacvezető cégnél. Kezdetben kisebb projekteken dolgoztam, de már a második évben vezető fejlesztő lettem. Amikor úgy éreztem, már nincs számomra új kihívás, átmentem egy másik céghez, ahol K+F konstrukcióban nagyon széles spektrumon dolgoztam.  Nulláról kellett megoldást keresni olyan problémákra, amikről egy csomó másik cég már lepattant. Úttörő megoldásokat dolgoztam ki, amit nagyon élveztem, mert lételemem, hogy problémákat oldjak meg. Nagyon sok időt szenteltem a szakmai fejlődésnek, de miközben sorra értem el sikereket, fordítottan arányosan nőtt bennem az az érzés, hogy hiányzik a vidék, ahonnan indultam. Találkoztam egy informatikai pozícióval, megpályáztam és felvettek. Azt vettem észre, hogy sokkal kreatívabb vagyok természetes közegben, és sokkal szívesebben nyitom ki a notebookomat egy vidéki ház teraszán, mint a budapesti belvárosban. 

Az mit jelentett számodra, hogy ez az informatikai állás éppen egy atomerőmű-építő cégnél várt rád?

Mivel Tolna megyei vagyok, az atomerőművet természetesen ismertem. Azt, hogy miért fontos a két új blokkot megépíteni, és ezt miért kell teljes mellszélességgel támogatnom, nem volt kérdés bennem egy pillanatig sem. Az pedig inspiráló volt, hogy részt vehetek az ország egyik legnagyobb projektjében, amihez szeretném szakmailag a lehető legtöbbet hozzátenni. Úgy gondoltam, hogy ehhez remek alap a piaci környezetben megszerzett tapasztalat. Ma az Infokommunikációs Osztályon alkalmazásüzemeltetési szakterületvezetőként dolgozom. Négy évvel ezelőtt főszakértőként az osztály első munkatársainak egyike voltam. Már akkor felvetődött a gondolata egy saját informatikai szolgáltatásrendszer elindításának. Ezt a minap meg is valósítottuk. 

Az átállás mekkora feladatot jelentett?

Szerintem nincs olyan ember a szakmában, aki ne kihívásként, vágyott feladatként élné meg, ha zöldmezős beruházásként, gyakorlatilag a nulláról létre kell hozni egy infrastruktúrát és szolgáltatáshalmazt. Ez rám is igaz. Amikor terveztük, már látszott, hogy ez milyen komplex, nagy feladat.

Egy ilyen nagy léptékű feladat nemcsak precíz tervezést és rengeteg erőforrást igényel, de elengedhetetlen a kollégák kitartása és némi önfeláldozása is. Informatikai szakemberek életében legfeljebb egyszer adatik meg ekkora volumenű átállás, és az is csak a legszerencsésebbeknek. Nagyon örülök, hogy nekem megadatott, ez a pályám eddigi csúcsa.

Mostantól egészen más feladat vár ránk. Más hozzáállást kíván az üzemeltetés, de szükség van a folyamatos szolgáltatásfejlesztésre is. Nem kell tartani attól, hogy a kreativitásomra, problémamegoldó képességemre nem lesz szükség. Ahogy a projekt halad előre, irdatlan nagy informatikai igény lesz. Nagyon fontos lépés volt, hogy ehhez megteremtettük a biztonságot nyújtó függetlenséget. 

Úgy hírlik családi vonás nálatok a céltudatosság…

Így igaz. Ez a testvéremre is jellemző. Ő is mérnök-informatikus és felelős beosztásban dolgozik, osztályvezető az MVM Informatikánál. A szüleink kétkezi munkások voltak és minket úgy neveltek, hogy céltudatosan, szorgalmasan végezzük a munkánkat. Nagyon maximalisták vagyunk, nagyon törekszünk arra, hogy minden meg legyen oldva, mégpedig úgy, hogy azért később is bármikor felelősséget tudjunk vállalni. Ez nem csak a szakmai dolgokra igaz. 

Mi a helyzet a vidéki élettel, ami hazahívott?

A vidéki élet nemcsak a természet iránti szeretet jelenti, a különböző hagyományok, elődeink értékrendje, az általuk ránk hagyott népi kultúra iránt is megnyilvánul. A garázsom már megtelt nagypapák idejéből ránk maradt tárgyakkal, járommal, szekérrel, viharlámpával, s ezek közül, amit lehet, használok is. 2016-ban elkezdtem néptánccal foglalkozni, rendszeresen járok táncházakba, tánctáborokba. 

A mostani – szerinte – énközpontú világban üde színfoltot jelent Horváth István számára az a közeg, amivel a táncházakban találkozik. Amióta ezt a világot megismerte, a barátság fogalma is átértékelődött benne, hiszen – mint mondta – időt, távolságot legyőzve törekszenek arra, hogy együtt táncoljanak, énekeljenek, szórakozzanak. – Azt gondolom, hogy a néptánc nekem több okból is kiteljesedést jelent, egyrészt az ülőmunka ellenpólusa, másrészt számomra fontos, hogy itt nagyon jól kirajzolódnak a férfi–női szerepek – fogalmazott. Véleménye szerint a magyar néptánc, amelynek megismerésével, megfejtésével kutatók foglalkoznak, amelynek oktatására külön intézményeket hoztak létre, csodás dolog. Minden egymásra épülő lépésnek, mozdulatsornak üzenete van. Az pedig lenyűgöző, hogy a férfi és a nő milyen gyönyörűen tud együtt, egyensúlyban mozogni. – Többször csábítottak külföldre dolgozni, de én nem tudom elképzelni, hogy a magyarságomról, a magyar nyelvről, zenéről, táncról és a magyar ételekről, a babgulyásról le tudnék mondani – összegezte.