Világéletében arra készült dr. Kiss Natália, hogy tanár lesz. A három nővér – édesanyja és két testvére – mint a csehovi drámában, egyaránt ezt a pályát választotta. A példa természetesen nem véletlen: édesanyja Szibériában nőtt fel és Moszkvában a vasútállomáson találkozott későbbi férjével, akivel Magyarországon alapítottak családot. Amikor már gyermekeikkel együtt meglátogatták a rokonokat a Bajkál-tó távoli csücskében, nővéreivel nevelésbeli, pedagógiai sikereikről beszélgettek. – Ezeket a beszélgetéseket hallgatva én is azt akartam, hogy hatással tudjak lenni a gyerekek, fiatalok életére, s hogy engem is úgy szeressenek, mint őket – mondja Nati. A nyelv – bár nem csak az orosz – szintén fontos szerepet kapott pályafutása során: alapdiplomáit orosz, illetve angol nyelv és irodalom tanárként szerezte, majd nyelvtudományokból doktorált. Érdekességként említi, hogy az orosz ugyan hivatalosan anyanyelve, gyermekkorában azonban csak magyarul beszéltek vele, nehogy hátrányt szenvedjen az óvodában, iskolában. A középiskolában viszont már tudatosan választotta az orosz specializációt. – Mindig tudatos voltam – reagál az ezt firtató kérdésre hozzátéve, hogy néha viszont a tudatosságát felülírja egy végtelen szabadságvágy és felrúgja az összes általa felállított szabályt, szárnyal kicsit, majd visszatér a megszokott kerékvágásba. A tanításban is rendkívül tudatos: mindig határozottan megfogalmazott céllal lépett be egy osztályterembe, s ha ez nem teljesült, magában kereste a hibát. – Tudd, hogy mit szeretnél és miért megtanítani. Nincs azzal baj, ha nem éred el, de nézd meg, miért nem működik. Hajlamosak vagyunk külső tényezőket hibáztatni, de én úgy gondolom, én vagyok a felelős azért, hogy milyen hangulatot teremtek, felkeltem-e a hallgatók érdeklődését – fejtegeti. 

Vezetett olyan általános iskolát, ahova többnyire cigány gyerekek jártak, tíz évig volt tanár-tréner, majd később a PTE Szekszárdi Karán és Dunaújvárosban üzleti kommunikációt, szervezeti kultúrát, interkulturális kommunikációt oktatott többnyire angol nyelven. Pályafutása minden egyes állomására felkérések nyomán érkezett, minden állomás teljesebbé tette az életét. Teljesen mindegy, hogy gyerekek, hallgatók, felnőttek, ez egy tudomány – vallja. A Paks II. projekthez szintén hívásra, az akkori osztályvezető felkérésére érkezett 2016-ban. Akkoriban rektorhelyettesként dolgozott a Dunaújvárosi Egyetemen. Nagyon szép időszak volt számára, klassz, nagy feladat, s ahogy az általa tartott tréningeken az ilyen helyzetet jellemezni szokta: ragyogni tudott, helyén volt. Ugyanakkor azt is tudta, hogy nem szeretne már hosszú távon ingázni a lakhelye, Őcsény és Dunaújváros között. Paks II.-ben megtalálta a számára ösztönzést, lételemet biztosító újabb kihívást. – Számomra az a legnagyobb motiváció, ha valami újhoz hozzájárulhatok, ha valamit építeni tudok. Építkező vagyok – vált világossá számára, amikor megismerkedett a ma már általa is használt motivációs térkép coaching technikával. Ekkor lett egyértelmű számára, hogy miért is vált olyan könnyen. A projekt mostani szakaszában a legnagyobb kihívás az, hogy minden feltételt megteremtsenek, biztosítsanak az új atomerőmű üzemeltető gárdáját majdan kiképző instruktoroknak, akik minden áldott nap hosszú órákat tanulnak angol nyelven, a jelenlegi geopoltikai helyzet miatt online. Ez nagyon kemény feladat, aminek sikerét kollégáival együtt minden eszközzel igyekeznek támogatni. Hiába az eltérő környezet, a vezérelv nála ugyanaz. Azt, hogy ez a feladat őt egy teljesen új szakterületre, a nukleáris iparba navigálta, arra ösztönzi, hogy mind többet tudjon meg róla, mert ez szükséges a tudatosság mellett számára oly’ fontos hitelességhez.