– Nem tanultam fotózni, inkább csak online fórumokon néztem utána annak, ami érdekelt. Így például annak, hogyan lehet játszani az expozíciós idővel, ha szeretnék egy vízesést fátyolszerűen ábrázolni – avat be a részletekbe. Fényképeit 2003 óta gyűjti egy dedikált vincseszteren. A merevlemez tele van hegyekről, barlangokról, bányákról, tengerekről és más csodákról készült felvételekkel. – Új-Zélandon rengeteget fotóztunk, kimeríthetetlen fotótéma. Bár elkövettük azt a hibát, hogy a közeli tropikus szigeteket nem jártuk be – fogalmaz. E képek legjavát, valamint Nóra maori harci maszkokat bemutató akvarelljeit 2019 októberében a paksi közönség is megismerhette a Csengey Dénes Kulturális Központ tárlatán. – Sok mindent lehúztunk a bakancslistánkról, de Dél-Amerikában, Kínában készült fotókkal szívesen kiegészíteném a gyűjteményemet – összegzi Tibor.

Elsősorban a téma megszokottól eltérő bemutatása foglalkoztatja Köller Balázst. Nyitott szemmel jár, álló- és mozgóképeket is szívesen készít, sőt légifelvételeket is. Igaz, ez utóbbi, véleménye szerint, sajnos ma már Magyarországon is túlszabályozott. 

A Generáltervezési és Műszaki Dokumentációkezelési Osztály főszakértőjében máig élénken él annak emléke, amikor édesapjával a fürdőszobában hívták elő a fotókat. Természetesen fekete-fehéreket, hiszen a színes akkor még csak álomnak tűnt. – Raktuk a képeket az egyik oldatból a másikba a sötétszobának kikiáltott fürdőszobában, azután csipesszel felakasztottuk a fregolira száradni – emlékszik vissza. Abban, hogy a fotózás az egész életét végigkíséri, minden bizonnyal szerepe van édesapjának és ezeknek az élményeknek. Az első fényképezőgépét, egy szovjet gyártmányú Viliát, tízéves korában kapta. Mindenhova vitte magával, s mindent lefotózott, ami „szembejött”, beleértve a családtagokat is. Ezért egyébként mostanáig hálás a rokonság, sokat segítenek fényképei egy-egy családtag emlékének megőrzésében.

Ha emlékei nem csalnak, 1986-ban középiskolásként –    immár a saját ösztöndíjából – megvette a következő gépet, egy tükörreflexes, cserélhető objektíves Zenit 12XP-t, ami jól kiszolgálta, de mégiscsak vágyott egy nyugati gyártmányra. Ez – szintén ösztöndíjból –    már a főiskolás időszakban össze is jött, vásárolt egy Pentaxot.  – Amikor a kezembe vettem, azonnal éreztem, hogy ez igazi műszer! – meséli. Manapság egy Panasonic Lumix G6-tal kapja lencsevégre a kiválasztott témákat. Ezt is ugyanolyan körültekintéssel választotta ki, mint minden mást.

Nyolc éve használja, s hiába van rendkívül nagy választék, nem viszi rá a lélek, hogy újra cserélje. A gép a hobbi és a profi kamerák között van „félúton”, és három objektívet használ hozzá a témától függően. Balázs az utómunkálatokra is szán időt, különösen a mozgóképeknél – merthogy előszeretettel készít videófelvételeket. Pár éve vásárolt egy drónt, így már madártávlatból is meg tudja örökíteni a szép tájakat. – Elsők között tettem le a jogosítványt. Elszomorít, hogy nálunk manapság rossz szemmel nézik, ha valaki drónozik, miközben külföldön ennek sokkal pozitívabb a megítélése – fogalmaz.

 

Bement a közeli nemzetközi magániskolába, ahol állást ugyan nem hirdettek, de gondolta, tesz egy próbát. – Mondtam, Tündi vagyok Szekszárdról és szeretnék itt tanítani. Azt mondták, rendben – idézi fel vidáman. Angol nyelvet tanított négy éven keresztül, miközben férje egy borászatban dolgozott. Hamar megtalálták a helyüket az ottani katolikus közösségben is, ahonnan aztán magukkal hoztak egy szokást is. Akárcsak Új-Zélandon, most már a szekszárdi katolikus közösségben is családról családra jár a vándor Szűzanya oltárképe. Amikor az oltárképen ábrázolt Szűzanya „vendégségbe érkezik”, együtt imádkozhat az egész család, ami erősíti a köztük lévő köteleket akkor is, ha a gyerekek néha ezt „fejen állva” teszik, ahogy néha az ő fiaik. Tapasztalat ugyanis, hogy sokkal stabilabban működnek azok a családok, ahol együtt imádkoznak. – El kellett mennünk a világ másik felére ahhoz, hogy igazi családként térhessünk vissza – foglalja össze Tündi, aki ahogy a magánéletben, úgy a munkában is megtartó közöségre lelt. 

Ilyenkor nem rest hosszan megtervezni, előkészíteni a megvalósítást. Amikor az árnyék volt a téma, egy könyvre helyezett gyűrű képével nevezett. Az ötlet nem eredeti, de sok energiát fordított arra, hogy egyedi legyen az eredmény. Legendás love story, a Rómeó és Júlia szolgált alapul, de – mivel ez könyvkiadásban nem állt rendelkezésére – a színházi szöveget szerkesztette át, s a lapokat szótárba „fűzte be” a megfelelő könyvszerű hatás érdekében.

Balázs számára a fotózás csupán kedvtelés, amivel újabban nincs ideje sokat foglalkozni, nem vesz már részt aktívan fotókörök, online fórumok munkájában. A „krónikás” azonban örök időkre, visszavonhatatlanul ő maradt a családban.

Imádja a természetet, elsősorban a hegyvidéki tájat Varga Gábor. Az egyik legkedvesebb képe Indonéziában készült egy vulkán tetején a napfelkeltében. – Több száz fényképet készítettem azért, hogy megleljem köztük ezt az egyet – mutatja az ikonikus képet a Beszerzési Osztály vezető szakértője, aki gyerekként kezdett fotózni. Tizenegy évesen lépett be a Magyar Madártani Egyesületbe, mert már akkor nagyon szerette a természetet és a madárvilágot. A fényképezés szeretete nagyapjától ered, aki amatőr fotós volt. Gábor a nagypapa e témával foglalkozó könyveiből tanulta meg az alapokat, majd természetesen a gyakorlat sem maradt el: egy születésnapjára kapott Zenit géppel és nagyapja régi objektíveivel indult el a szabadba, hogy madarakat kapjon lencsevégre. Kifejezetten a madárfotózás érdekelte, de ahhoz azért több kell, jobb technika, alaposabb tudás és persze kitartás. Az időigényes foglalatosságban végül elmaradt a sikerélmény, így a fényképezés néhány évre háttérbe szorult. Gimnazistaként vette kézbe újra a fényképezőgépet és azóta le sem tette. Ám igazán komoly és szerethető hobbivá a digitális technika tette számára ezt a tevékenységet, egyebek között azért, mert nagyobb teret adott a gyakorláshoz. – Nézegettem az albumokat és az ott látható képeket összehasonlítottam a sajátjaimmal.

A Paks II. Zrt. munkatársaként egy építő, alkotó közegben telnek mindennapjai Vass Péternek is, aki ugyancsak eltávolodott Pakstól, hogy aztán visszatérhessen. – Amikor végeztem a Műegyetemen, kalandra vágytam, így Londonba mentem három hónapra nyelvet tanulni. Ebből végül majdnem három év lett – meséli Péter, akit aztán mégis hazahúzott a szíve. – Egyértelművé vált, hogy a gyökértelen nagyvárosi lét nem nekem való, így nem volt kérdés, hogy ha hazajövök, akkor kizárólag Paksra, hisz’ minden ide köt. A döntésben nagy lökést adott az új blokkok megépítéséről szóló 2009-es parlamenti határozat is – árulta el. Péter számára is könnyen nyíltak az ajtók: 2009 év végén már a Paksi Atomerőműben dolgozott, s amint lehetőség nyílt rá, csatlakozott az új atomerőművi projekthez, ahol jelenleg radioaktívhulladék-kezelési szakterület-vezetőként dolgozik. Pakson minden szempontból ismerős közösség várta úgy a munkában, mint magánéletben. Feleségével, Klaudiával három gyermeket nevelnek. 

Őszintén el kell ismernem, hogy eleinte nem tetszett, amit láttam – meséli. Saját magát képezve, akkor még elsősorban a nyomtatott szakirodalomból mélyítette el korábban megalapozott tudását, később fotózással foglalkozó weboldalakat is látogatott. Most egy Canon 60D típusú gépet használ, többnyire egy nagylátószögű és egy alap zoomobjektívvel felszerelve. A képeket nem igazán manipulálja, csak az alapbeállításokat, képkivágást „teszi helyre”, igyekszik olyan felvételt készíteni, ami már nyersen jó.

– Házasságunk egyik alappillére a hit. Korábban is többször kaptam hívást Istentől, aki nemcsak a templomba várt vissza, hanem egy személyesebb kapcsolatot is kínált, ám a Jézus által kijelölt úton örömmel járni sokszor nagy kihívás – mondja Péter. Úgy véli, hogy a keresztény közösség, amelyhez tartoznak, minden szempontból megerősíti az életüket. Az élet minden területén ez a szellemiség vezeti a családot. – Bevallom a keresztény családapa szerep okoz néha meglepetéseket, a gyerekek hitben nevelésért tett próbálkozásaim sokszor nekem jelentenek egy-egy újabb lépcsőt a szeretetben.

Varga Gábor szereti felfedezni a világot, sokat utazik, s mindig magával viszi a fényképezőgépét. Úti céljai között leginkább olyan helyek szerepelnek, ahol sok a hegy vagy dús a növényzet, hiszen ezeket fotózza legszívesebben.  Ám – mint mondja – manapság már elsősorban nem a fotózás, hanem a kikapcsolódás kedvéért utazik, és ha akad olyan látnivaló, amelyet érdekesnek talál, akkor azt lencsevégre kapja. – Ez persze nem profi természetfotózás, inkább csak az emlékek megörökítése. Ha az ember családdal utazik, illetve, ha az utazás a fő cél, akkor ez másként működik, például nincs idő kivárni a megfelelő fényviszonyokat – részletezi.

Legkedvesebb képének születéséről még elárulta, hogy Indonéziába lakodalom helyett utaztak a feleségével. Már hajnalban kimentek a Bromo-Tengger-Semeru Nemzeti Parkban található vulkánokhoz, hogy elkapják az ideális pillanatot.

– Ez egy hatalmas kráter, amelyben nyolc vulkán van, a kráter pereméről három működő kúp is látható. Az objektívet a kerítésre támasztottam. Két órát várakoztunk, közben szinte felkelt a Nap. Már épp feladtuk volna, amikor sikerült elkapni egy jó pillanatot – idézi fel.

A természetfotózás türelemjáték is egyben.

Gábor és családja Tolnán él, ahol a Duna kiváló téma, ám most elsősorban a portréfotózással ismerkedik. A család legfiatalabb tagja a négyéves Zsombi, így természetesen inkább egy-egy róla szóló örömteli pillanat megörökítése a cél, amit a kis rosszcsont nem mindig könnyít meg – mondja nevetve Gábor.